"Cortezért..."

Végül csak négyen maradtunk, Ricsi, Virág, Cortez és én, miközben a suliból az utolsó diákok siettek ki, és eltűntek a környékről.
– Juj, de akkor hol együnk? – töprengett Virág gondterhelten, én pedig mosolyogva megvontam a vállam, aztán Cortez egyszer csak elengedte a kezem.
– A francba – mondta, én pedig, követve a tekintetét, a sarok felé néztem. Ahol egy autó parkolt, mellette egy férfi és egy nő állt, mindketten felénk fordultak..
– Mi az? – kérdezte Ricsi, én pedig annyira beleharaptam a számba, hogy éreztem a fémes ízt, ahogyan egy kicsit megeredt a vérem. Tudtam, hogy kik azok, mondania sem kellett, Cortez szülei álltak a sulinál, és rá vártak.
– Oké, kísérjétek haza Renit- szólt oda Ricsinek, aki nem kérdezett többet, csak idegesen bólintott.
– Nem, várj. Szeretnék veled menni motyogtam riadtan, mire Cortez visszafordult hozzám, és megrázta a fejét.
– Komolyan. Eszedbe ne jusson – mondta, és mivel még soha nem láttam ilyennek, ösztönösen bólintottam, és remegő gyomorral néztem, ahogyan Cortez odasétál hozzájuk.
Csupán pár szót váltottak, végül Cortez elővette a kocsikulcsát, és a saját autója felé indult, a szülei pedig néhány pillanatig még felénk néztek (nem volt túl kellemes), aztán beszálltak, és elhajtottak.
– Kik voltak ezek? – kérdezte Virág.
– Cortez szülei – suttogtam erőtlenül.
– Juj. Még sosem láttam őket. Miért jöttek? – nézett ránk rosszat sejtve. Találkozott a tekintetem Ricsiével, aki idegesen rágózott.
– Cortezért – felelte Ricsi helyettem, én pedig lesütöttem a szemem, és úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam...

Amikor ezt olvastam, akkkor olyan szomorú voltam, de most már, hogy tudom mi a könyv vége....:)